Ma újra láttam őt,
Kinek nevét kőbe véstem.
Kit szeretnem nincs idő,
Mert tudom, már elkéstem
Árván terül el előttem az utca
Nincs benne élet, így hallgatag,
S csak állok és nézek jól tudva:
A szellemek örökké hallgatnak.
Szívembe markol a fájdalmas üresség
Lelkemet tépi, marcangolja,
Sikolyaim hiába, nagy itt a süketség
S lassan feladja, ki amúgy harcolna.
A bánat fátyla terül bús arcomra
Jelezve: „Fiam, ez csak egy ábránd!
Ki szemét lehunyja, nem jár a valóba.”
De én csak lépek egyet, új utat járván.
Szürkébe borulva sirat az égbolt.
Egy felhő nem bírja, elejt egy könnyet
Ezzel zúdítva rám záport és tébolyt,
S elsírom magam, de csak nem lesz könnyebb!
Fekete emlékek tódulnak elmémbe
Mikor előttem feküdt hófehér sírod,
Egy rózsakoszorú éltedet remélve
Felém hullajtott egy törékeny szirmot.
E remény az, mi tovább él bennem
Az eltévedt szirom tán nem tévedett oly nagyot!
Ma belém nyilallt egy érzés: Itt kell még lenned!
S megláttam ekkor gyönyörű arcod.
Tündéri ragyogás teljesen átjárta,
Elmémbe ettől szokatlan fény villant.
De elmúlt a hatás, én meg az utakat járva
Kereslek, de tudom: a pillanat elillant.
Torkomba szorul egy átkozott gombóc
Ennyivel fogadván a megrázó csapást,
S kezdem eltűrni a csendes, megfojtó
Gonosz, rút, fekete kaszást.
Egy fehér toll hull alá, s szárnyak rebbennek
Egy fénysugár hatol az égbolton át,
Felnézek, s látom egyetlen szerelmem
Glóriát hordván, mint holmi koronát.
Túlvilági ragyogás, hisz már egy angyal;
De arcán éppúgy a földi mosoly.
Szerető tekintete ismét betakar,
S álomba ringat, mint tette oly sokszor.
Ma újra láttam őt,
Már tudom: Köztünk jár.
Mögötte a világ fehérbe öltözött,
S életre kelt minden szál virág.