Az antiszociális személyiségzavarról akartátok, hogy írjak, de én belevettem a szociopata-antiszocializmust is. :) Ez nem lesz egy remekmű, de mentségemre szóljon, a téma nehéz volt. Inkább Spartacusnak ajánlottam volna filozófiai célokra. :)
Érzelmeink hálója annyira kusza
Elmerülünk bennük, s van, hogy nem lelünk az útra
Nem tudjuk mi legyen, tovább merre menjünk?
Megállunk, várunk, s van, hogy rosszul cselekszünk
A többi csak nevet, beszél vagy játszik,
Céljuk értelmetlen, de mind a másikra vágyik
Nem értem én ezt, miféle érzelem?
Egymás nélkül élve oly nagy a félelem.
Nem tudom mi ez, nekem nincs szükségem rájuk
Ostoba bábok, kikkel csak elérjük a vágyunk
Nem szeretem őket, de nélkülük nem vagyok
Sokra vihetem még, ha ezzel fel nem hagyok
Szemébe nézek egynek, benne furcsa ragyogás
Tekintete szikrázó, egy teljes lelki vallomás
Elárul mindent, már nincs is semmi rejtély
Kezet nyújt felém, itt a sikerre az esély
Köztük vagyok én is, most már én is nevetek
De közébük tekintek, mikor nem figyelnek
Ezer szó is száll, ám nincsen mondandója
De ők csak kacagnak, mint egy nagy titok tudója
Egy kör közepén állok, ők mind körülöttem
Én magányosan, ők mind boldogságban fürdötten
Gyűlölöm mindet, az összes hiszékeny és ostoba
De én irányítalak, így te hullasz majd a porba!
De a fényben élünk mi, hol létezik barátság
Mind tudjuk, hogy a magány érzelmi barbárság
Megöli a gyengét, az erőst letaszítja
S egy végzetes lökéssel a szakadék felé hajítja
Nézd azt a szegényt, ott áll egyedül
Vajon mi érhette őt, hogy a magányba menekül?
Segítsünk rajta, szüksége van ránk
Ne csak álljunk itt észvesztetten, bambán
De szemébe nézve rögtön megdermed mindünk
Tekintete más, ijesztőbb mint hittük
Hideg, fürkésző, esze biztos fürge
Ennyit jelez nekünk a lélek oly bölcs tükre
De ki hinné el róla, hogy bárkinek is árthat?
Csak nem volt barátok közt, így nem tudja mit várhat
Kezet nyújtunk felé, lépjen bátran közénk
Tudatlanul hozunk ezzel magunkra örvényt
Szállnak a jó viccek, folyik itt a csacsogás
Ám lelkében csak nem szűnik az a furcsa vacogás
Nem jut el hozzá semmiféle meleg,
Egy érzelem sem, melytől másabb lehet
Végül megenyhül, mosoly terül arcára
De hideg ez és számító, nem vagyunk hát a társa
Csak bajt hoz számunkra, hisz észre nem vesszük
A baljós jeleket, mellyel minden remény megszűnt.
Vannak emberek, kik a magánynak élnek
A kapcsolatok nekik szinte semmit nem érnek.
Annyi ember van, ki segítséget ajánlgat
De csupán báb lesz számára kivel kedvére babázhat.